Ahogyan azt már bizonyára tudjátok, tegnapi nappal feloszlott a White Stripes, ebből az alkalomból próbálom most összeszedni az 5 kedvenc dalomat tőlük.
Nem lesz egyszerű, mert sokkal több kedvencem van tőlük mint öt, de azért valahol meg kell húzni a határt :D
Ha valaki annyira lusta, hogy csak egy dalt akar meghallgatni, akkor annak javaslom a Catch Hell Blues címűt, érdemes odafigyelni rá, mert kicsit furcsa dal, de a szó jó értelmében.
1. Dead Leaves And The Dirty Ground /2001/
Egy dal, amire Jimmy Page is elismerően bólint. Kell ennél több?
Az imént értesültem róla, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a White Stripes befejezte. Aki ismer, vagy esetleg olvassa a blogot, az tudhatja, hogy mennyire nagy rajongója vagyok Jack White munkásságának, így nagyon mellbe vágott a hír.
Persze azért lehetett sejteni, hogy Jack és Meg White nem marad együtt örökre, és nem csak azért mert a civil életükben már elváltak egymástól egyszer, (a saját maguk által terjesztett pletykával ellentétben nem testvérek, hanem házastársak voltak) hanem azért, mert az utóbbi időkben már mindketten másfelé kalandoztak. Meg 2009-ben férjhez ment, Jack pedig időközben két zenekarban is tevékenykedett a The Raconteurs-ben és a The Dead Weather-ben.
Korábban volt róla szó, hogy a kanadai turné eseményeit megörökítő Under Great White Northern Lights koncertlemez/videó után egy stúdióalbummal tér vissza a zenekar, Jack el is hintette pár nyilatkozatában, hogy készül a munkára, de ezek szerint ebből már nem sok minden lesz. Esetleg az eddig elkészült dalok (ha vannak ilyenek?) még napvilágot láthatnak, hiszen a feloszlást bejelentő közleményben utaltak rá, hogy lemezeket, és különböző anyagokat ettől függetlenül a kiadójuk még produkálni fog, így azért van némi remény.
A punkos "hozzáállást" blues gyökerekkel vegyítő stílusuk szerintem nagyon eredeti és üde színfoltja volt a 2000-es évek zenei kínálatának, illetve különös, néha hóbortos megjelenéseik (is) kiemelték őket a tucatzenekarok sorából.
Bár rettenetesen fog hiányozni a tudat, hogy a zenekar már nem lesz aktív, azért az a bekezdés, amit Jack és Meg a rajongóiknak búcsúzóul üzentek, mindenképpen szép gondolat.
“A White Stripes többé már nem Meg és Jack White tulajdona. A White Stripes mostantól a tiétek és azt csináltok vele amit csak akartok. A művészet és a zene szépsége, hogy akár örökké is fenn maradhat, ha az emberek úgy akarják. Köszönjük, hogy részesei voltatok ennek az élménynek. Részvételetek nem múlik el bennünk nyom nélkül, őszintén hálásak vagyunk nektek.”
Holnap egy TOP5 White Stripes dal poszttal elentkezem, hogy mégse legyen annyira keserű ez a pirula!
Egy gyönyörű dal a Fleet Foxes-tól. Bár az eredeti klip is nagyon ötletes, (stop motion animációs kis bábfilm) találtam egyet ami még jobban tetszik. Egy John Frank Lyke nevű srác készítette a dalhoz.
Ma reggelre drasztikusan lecsökkent a véremben a Jack White szint, és ezt az állapotot gyorsan orvosolni kell egy kis Dead Weatherrel. Treat me like yout mother live verzió, Jack a 26"-os Ludwig lábdob mögött... gondolom a hangerő feltekerésére nem kell külön felhívnom a figyelmet!
Az Arcade Fire stílusáról sok mindent lehetne írni, de teljesen fölöslegesen. Egyszerűen hallani kell, hogy az ember értse, hogyan és miről szólnak a dalaik.
Ha a halálom előtt lepereg majd előttem egy kis klipben az egész életem, akkor azt szeretném, ha ez lenne alatta az aláfestő zene.
Amikor a Kávör Kedd rovathoz keresek új videókat/zenéket, mindig meglep, hogy milyen sok Jacko feldolgozást találni a neten. Ezúttal Imogen Heap formálta saját stílusára a Thrillert. Klip azért nincs, mert a performansz egy rádió műsorban lett rögzítve, de ezúttal ez nem elvesz, csak hozzárak a dal élvezeti értékéhez. Szerintem zseniális!
