Az eredetileg (If you're wondering if I want you to) I want you to címre keresztelt dalát, ezúttal Sara Bareilles társaságában adja elő a Weezer. Kellemes kis upbeat nóta, hogy feldobja ezt a borongós novemberi estét!

A The Roots azon kevés hip-hop zenekarok egyike, akiket nagyon szeretek. Rendkívül igényes zenét játszanak, és itt tényleg mondhatom, hogy játszanak, hiszen a tagok mind profi hangszeres zenészek. A dalaiknak mindig különös hangulata van, és gyakran társadalmi kérdéseket is feszegetnek. A mai kávör keddben az Arcade Fire egyik dalát gondolták újra John Legend segítségével.

A Foo Fighters jövőre új albummal jelentkezik, amelynek munkálatai jelenleg is zajlanak, az énekes-gitáros Dave Grohl házistúdiójában. A hangulat rendkívül családias lehet azok a képek és videók alapján, amiket Grohl sajátkezűleg postol a zenekar Facebook oldalán.

Meggyőződhetünk róla, hogy a srácok valóban ott tolják az ipart Dave "garázsában", ahogy azt az alábbi, - jövő nyáron esedékes - Milton Keynes Bowl-beli koncert promóvideójában is láthatjuk.

A kikacsintás a garázsrockerekre nem véletlen, Grohl nyilatkozatai alapján az egyik legzúzósabb Foo lemez van készülőben!

Aki ismeri a Scrubs (magyarul Dokik) című sorozatot, annak nem kell bemutatni az alábbi dalt. A sorozat főcímzenéjét a Lazlo Bane nevű banda követte el, a klipet pedig maga Zach Braff, a JD-t alakító srác rendezte. Ha ez nem lenne elég, a Meztelen dobos című film zenéit is nekik köszönhetjük!

A pénteki "legyenmáááhétvége" hangulat aláfestéséhez egy kis Jack White-féle zúzda. Így kell egészséges rockzenét játszani a XXI. században!

Valószínűleg ez a leglenyűgözőbb audiovizuális művészeti alkotás amit az utóbbi években láttam!

Az ide-oda pattogó basszustémát jól kiegészítő, hasító pergődob, illetve a néhány hangból felépített gitártéma teszi gyilkos módon fülbemászóvá a Ra Ra Riot Boy című dalát. Az egész The Orchard album nagyon kellemes meglepetés, talán még komplett lemezajánlót is írok majd róla, mert annyira bejött. Ehhez hozzáveszem, hogy a bandának van az egyik legkúlabb zenekari honlapja amit valaha láttam (pedig én azért láttam már egy párat), úgyhogy engem megvettek kilóra a fiatalok.

A következő videóklip erős függőséget okozhat, megtekintése előtt keresse fel dobosát, rockzenészét!

A Kings of Convenience nevű norvég, indie folk-pop duónak sikerült pontosan olyan formába önteni a kedvenc Bob Marley dalomat, hogy az így, hajnaltájban pont jól essen lefekvés előtt!

A múlt hét péntekjén Pozsonyban adott koncertet a The Swell Season. Egy kedves barátom a nézőtérről élvezte végig a bulit, és az ott kapott élményeket egy hangulatos beszámolóba öntötte. Én meg most jól megosztom veletek! Az írást köszönöm SEA-nak!

Gondolj az egyik legkedvesebb filmedre, valamire, aminek a hangulata, ahányszor nézed újra, mindig hosszú órákra, napokra elvarázsol! Most képzeld el, hogy egy jótündér egy pálcasuhintással kiragad a mindennapjaidból, és hirtelen abban a világban találod magad! Minden és mindenki a helyén, mintha a film vége óta épp csak eltelt volna egy kis idő – és a való életben találkozhatsz, beszélhetsz, együtt lehetsz nem holmi színészekkel: hanem magukkal a szereplőkkel!

Kétség nem férhet többé hozzá, hogy Markéta Irglová és Glen Hansard majdnem száz százalékban önmagát játszotta a Once-ban.

Mi lett volna vajon, ha a film folytatódik? Például úgy, hogy a Fiú magával viszi a Lányt, és az Egyszer mégis kibontakozik, és az életükké válik? Nem nehéz elképzelni – ez ugyanis a valóság!

A pozsonyi, egy Duna parti, sűrű fák között megbúvó kis színházban kevesebb, mint 400 néző előtt megrendezett koncert pedig már az évekkel későbbi állapotot tükrözte.

A minden felesleges póz és tettetés nélküli, kötelező bakijaival együtt is hibátlan, vérprofi produkcióból a legkevésbé sem hiányzott a természetesség, a közvetlen, családias hangulat, a bájos, szeretnivaló zenészek (úgy is mint Emberek), és legfőképpen az egésznek a lelke, a Zene határtalan és sallangmentes szeretete.

Még egy kőszívű, hullamerev kritikus is mosolyogva és tisztelettel jegyezte volna fel az őszinte, és így kifogásolhatatlan kibújásokat, ahogy a srácok mindent megoldottak: a már-már lézerkard-effekttel gerjedő hangfalakra a kollektív „Ommmmmm….” és a hegedűs diszkrét villanyborotválkozás-imitációja, a kezdéseknél a szégyenérzet nélküli hangos beszámolás, a szám (Fitzcarraldo) akaratlan végtelenedése ellen Glennek (miután Markéta ötödszörre is csak a vállát vonogatta a nonverbális jelzéseire) az „Itstimeto-stopi-tall!!!”-ra módosított dalszövege, majd a nyomatékosítás érdekében a lány keze alatt a billentyűk ütemes letenyerelése… Körülbelül eddig is tart a dolog, mert minden más, ami rajtuk múlt, tökéletes volt. Glen folyamatos húrszaggatása – mert természetesen most sem kímélte sem a torkát, sem a hangszereit – már sokkal inkább a show része volt, pláne, mikor egyetlen akkord közben váltott gitárt, majd a teljesség kedvéért a következő percben megint egészségtelenül pendült az a hang, és kaphatta vissza a frissen meggyógyított előző hangszerét… Röviden: sikerült megvalósítaniuk a tábortűzérzést hamis hangok hallatán kínos felszisszenések és a kegyes elnézések megalkuvása nélkül.

Érezhető volt, hogy fokozatosan szeretnének továbblépni a filmtől, de egyelőre még mindig csak az onnan ismert dalok első hangjaira zúgott fel minden alkalommal a közönség. Szerencsére a záróovációval az új album dalainál sem volt baj. Úgy tűnt, szabadabbnak is érzik magukat azokat játszva: míg a Once dalait „albumminőségben” adták vissza, az új saját és a feldolgozásszámokban rendszeresen elkalandoztak az improvizáció és általában a „szabadabb anyagkezelés” irányába. Glen az instrumentális részekbe teljesen véletlenszerűen énekelte bele, ami épp eszébe jutott. Ennek (például a Low Risingba eunuchhangon belesóhajtott „…And when I get that fee-ling… I want – Sexual Healing…”-nek) általában fergeteges kabaréhangulat lett az eredménye, ám az amúgy sem épp könnyed Back Broke-ba beleszőtt, telitüdős „Looove! Reign O’er me!” néhány pillanatra megállította a levegőt és az időt.

Markéta Irglová azzal együtt, hogy egy egészen valószínűtlenül elragadó karakter (igen, a Lány a Once-ból), lélegzetelállító zenészzseni. Glen orkánerejű orgánumát végig egyetlen hiba nélkül és kristálytisztán támogatja, miközben a zongora- és a gitárjáték között ugyanez a kölcsönhatás játszódik le az énekkel párhuzamosan. Amikor pedig ő kerül a reflektorfénybe, az egész terem megtelik valami bizsergető varázslattal, és senki nem képes elfordítani a figyelmét az első látásra aranyos, de szürke kislánymaszk mögül előbukkanó csodáról.

Az első ilyen színrelépése úgy történt, hogy Glennel egész egyszerűen hangszert cseréltek, és gitárkísérettel (a hangszer jóformán nagyobb, mint ő…) adta elő az If You Want Me-t, miközben Glen tőle szokatlan visszahúzódó alázattal adta hozzá a zongoraszólamot. Később pedig többször előfordult, hogy a nyelvi közelség hatására őrá (Markétára) hárult a konferanszié szerepe, amit teljes egyszerűséggel és olyan stílusban oldott meg, hogy nem maradt a közönség közt, aki ne érezte volna úgy, hogy a legjobb barátnője beszél hozzá, mégpedig négyszemközt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a lelkesen elhadart, már-már standupba hajló sztorijai hemzsegtek a különféle piáktól és a cinkos elhallgatásoktól, ami megmutatta, hogy a látszat ellenére (?) ebben a lányban nagyon ott van a helyén „a dög”.

Körülbelül másfél óra után köszöntek el először, de a több perces lankadatlan közönségőrjöngésre Glen visszatért, egyedül, pontosabban az ikonná vált Törött Gitárral (végig használta a koncert alatt, de itt kapott csak igazán méltó szerepet és jelentőséget). Felpattant az egyik monitorládára, és a nézőknek egy gyors csitítása után teljesen unplugged, mikrofon nélkül eljátszotta nekünk a Say It To Me Now-t! A filmbeli éjjeli utcazenélés reprodukciójának lehettünk szem- és fültanúi. Kivételesen megrázó és gyönyörű élmény volt.

Természetesen ettől annyira megőrült a tömeg, hogy hamar visszakövetelte a színpadra a teljes zenekart, akik ráadásul kibővültek a kétfős, fogalmazzunk úgy, hogy apróbb hiányosságait jó adag (alternatív) teátralitással egész jól elfedő előzenekarral, A Longitallal. Az ő, már az este elején elhangzott To Je Všetko? című slágerüket értelmezték újra a The Swell Seasonnel, itt-ott a refrént Is that all?-ra angolosítva. Közben rejtélyes módon előkerült egy ígéretes méretekkel rendelkező šligovicásüveg, amit felbontás után nemes egyszerűséggel szájról szájra adtak a zenészek a színpadon. Kihagyhatatlan közjáték lett Markéta és az üveg interakciója: először észre sem vette, hogy kínálják, majd hirtelen földöntúli boldogsággal felcsillanó szemmel nyúlt érte (a Longital énekesnője meg is jegyezte, hogy „Markéta edzésben van…”), ezután röviddel tanácstalanul odaadta egy roadnak, csak hogy egy pillanattal később felpattanva „utánuk”rohanjon backstage-re… Glen egy leírhatatlan grimasza után jelent meg a palackot markolva, teljesen ártatlanul körbenézegetve, a derültség okát keresvén. A pálinka végül a zongora mellett a földön talált nyugodalmat, ám addigra tartalma látványosan megfogyatkozott – ezzel együtt a színpadi hangulat ugyanilyen arányban emelkedett.

A vendégénekesnő otthagyta gitárosát a színpadon, aki némi tanácstalan kerembózsálás és heves konzultálás után végül csak megtalálta a helyét, mert Glen hamarosan közölte irtózatos „vidéki ír” tájszólással, hogy „Weo’ra re-aidy tho pl-ah-y s’me rhakk meausic!”, majd a felcsapó röhögésre megerősítette, hogy „Yea, weo’re pl-ah-yin’ fohlk rhakk meausic.”, és eme tökéletes felvezetés után belecsaptak a Gold akkordjaiba.

Úgy tűnt, nem akar véget érni az este, pedig bőven éjszakába csapott, habár ezt látszólag senki nem vette észre. A zenészek is bizonygatták, hogy nem akarnak még hazamenni! A végeredmény egy több mint két és fél órás szuperkoncert lett, melyet a közönséget végképp „megkergítő”, asztalontáncolós, fergeteges, tetőemelő Heyday zárt tulajdonképpen, hisz azt már csak egy, Glen bevallása szerint is („Goodnight song – just feel the groove.”) levezető dal követte.

Hálátlanság lenne említést sem tenni a többi zenészről. A gyönyörű nevű hegedűs, Colm Mac Con Iomaire szólójával nagyon messzi és smaragdzöld tájakra röpített minket, a „táncolós” számok alatt pedig becsülettel és lelkesítően húzta a talpalávalót. A gitáros, Rob Bochnik valami egészen különlegesen tiszta hangzással és sokszor virtuóz gyorsasággal kísérte és szólózta végig a koncertet. Szintén látványos szólót kaptunk basszusgitáron Joe Doyle-tól, az ezerféle stílusú dal ezerféle ütemét pedig Graham Hopkins követte a doboknál.

„Na, milyen volt?” Indie volt, mert nyoma sem volt a zeneipar műanyag befolyásának. Akusztikus koncert volt, mert minden egyes hangszer minden „szavát” meghallottuk. Rockbuli volt, mert időnként olyan zúzásba csapott át, hogy a közönség teljesen szabályos headbangelésbe kezdett. Intim szeánsz volt, mert nem egyszer a közönségre bízta Glen a vokálozást egy-egy gyors betanítás után. Nagyon ÍR volt, nagyon profi volt, tisztelgés volt a Zene előtt. Glen és Markéta volt.

Azt hiszem, talán még ilyen sem volt itt a blogon, hogy a post címében két igen híres rockklasszikus címe is szerepeljen, és mégse Kávör Kedd rovatba kerüljön a bejegyzés.

A White Summer nevű banda akár Jimmy Page híres szólójáról kapta a nevét, akár nem, mégiscsak a híresebb drusza nyomvonalán mozog. Zenéjükben erősen érződik a folk-blues hatás, de valahogy az egész egy bárki által fogyasztható, poposabb köntösben van. Erős túlzással mondhatnám, hogy a Kings of Leon mostohatestvérei a srácok, de azért annyira még nem kiforrottak szerintem. Érdemes csekkolni a myspace oldalukon a többi dalukat, elég bejövősek.