A post megírása előtt vagy 15 percig gondolkoztam rajta, hogy honnan ismerem én ezt a számot?! Valamiért az rémlett, hogy egy film soundtrackről, de kiderült, hogy mégsem. Őszintén szólva fogalmam sincs, de tulajdonképpen ez tökéletesen mindegy is, mert a szám kurvajó, és Patrick Wolf egy zseni lehet! Aki nem hiszi, az hallgassa meg. Elöljáróban csak annyit, hogy többek között vonósnégyes, indusztrialista gépzajok, törzsi dobok, akusztikus gitár és monoton ének felhasználásával is készült a dal. Akit ezzel nem riasztottam el, annak hajrá:
Glen Hansard és Markéta Irglová neve ismerősen csenghet sokatoknak, hiszen a 2007-es Once című indie-film betétdalaiért egy Oscar lett a duó jutalma.
A komoly sikert követően a páros tagjai egyre többször léptek fel együtt, mígnem felvették a The Swell Season nevet, és azóta már egy közös albummal is jelentkeztek. (ami egyébként pont a születésnapomon jelent meg 2009-ben :D)
Ezúttal Candi Stanton 1976-os diszkóklasszikusának újraértelmezését hallgathatjátok meg tőlük.
Az egyik legnagyobb kedvencem a mai zenekarok közül! Az Only by the night album gyakorlatilag az első másodperctől az utolsóig tökéletes, így valami hasonlót várok az október 19-én (holnap) megjelenő új lemeztől is. Addig is egy kis ízelítő, mire számíthatunk:
Egy nővérkejelmezbe öltözött, kiabátor lányka által hajtott zenekar surfpunkot nyom, mégpedig a jobbfajtából. Ez még így nem lenne ok arra, hogy idekerüljenek, de az igazság az, hogy van egy diszkrét fétisem a nővérkejelmezes lányok iránt, így még a gagyihorroros klipet is elnézem nekik. Meg elnézem ezt a lánykát is, amíg megy a nóta :D
Egyelőre semmit nem tudok a zenekarról, de muszáj lesz mélyebben elmerülnöm a munkásságukban, mert akiknek az agya képes ilyen klipet megszülni, azok nem lehetnek teljesen hétköznapi emberek!
A banda neve Hollerado, és a honlapjuk is több mint lóbádzset kinézetű, de ettől még hihetetlenül laza szerintem!
A klipet meg érdemes végignézni, mert folyton variálják a hátsó "animációt", ötletesebbnél ötletesebb figurákkal!
Ha esetleg eddig valaki hiányolta volna a blogról az igazi feltörekvő tehetségeket, akkor az most jól figyeljen. A videón szereplő fiatalembert úgy hívják, hogy Scott Dunbar. Montréal utcáin szokott performanszolni a Scott Dunbar One Man Band nevű produkciójával. Az igencsak minimalista hangszerelés és a hangszerek erősen khmm puritán mivolta semmit nem von le az előadás élvezeti értékéből, sőt! Miközben a klipet néztem, azon gondolkoztam, hogy vajon miért van az, hogy egy ilyen produkciót sokkal élvezhetőbbnek tartok, mint mondjuk egy agyonvilágított, óriáskivetítős, tánckaros, puccparádés Madonna koncertet?
Egyébként Scott, úgy tűnik, kezd befutni, mert a videóját már majdnem 900 ezren nézték meg a youtube-on, saját honlapja van, sőt lehet rendelni a lemezeiből!
Ahogy a címben szereplő pályaudvari hangosbemondó, most én is közszolgálati bejelentéssel élek, a blog igen hamarosan újult erővel, némileg megújult formában újraindul.
Ez annyit jelent, hogy a jövőben a postok nem lesznek annyira szövegesek, magyarázóak, szájbarágósak, mert leginkább azért maradoztak el mostanában az új bejegyzések, mert nem volt időm és energiám utánajárni egy-egy zenekar hátterének. Bármilyen hihetetlen, én sem vágom fejből az összes zenekar, énekes, előadó életrajzát, és bizony egy-egy post megírása igencsak hosszú időmbe került.
Ezért a jövőben, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, próbálok inkább kevesebbet szövegelni, inkább a zenékre koncentrálni, és így talán sűrűbben postolni.
Ilyen címmel többen is írtak már dalt, de csak egy van közülük, amit igazán szeretek. A Psychedelic Furs a 80-as évek post-punk/artrock/new wave mozgalmának egyik legsikeresebb zenekara volt, köszönhetően a Pretty in Pink című filmhez írt slágerüknek. (Bár tulajdonképpen a dal készült el előbb, aztán ahhoz írták meg a filmet, amihez végül újra rögzítették a dal egy átdolgozott verzióját, és az lett az igazi világsláger).
Még a film és a filmzene 1986-os sikereit megelőzően, 1984-ben adta ki a zenekar a Mirror Moves című albumát, ami az addigi legnagyobb slágerüket a Heavent is tartalmazta. Angliában a kislemez a 29. helyig jutott a slágerlistán, de furcsamód az Egyesült államokban nem hozták ki a single-t.
Az alapvetően szintis/gitáros eredeti verzió klipjéről messziről üvölt a 80-as évek világa. A sötét háttér előtt fehérrel megvilágított zenekar, óriási átéléssel, forgószínpadon adja elő a dalt, miközben szakad rájuk a kellékes slagjából a műeső. Mindezt természetesen (a kor követelményeinek megfelelően) csak és kizárólag feltűrt ujjú zakóban hajlandó abszolválni az énekes. Khmm na, hát akkor ez volt a menő, de most legalább lehet tudni, hogy kiket koppintottak a fiúbandák 1998 környékén.
A kávör klipje ennél lényegesen szolidabb, merthogy nincs neki. Elkövetője egy mérsékelten híres, bostoni alternatív/rock zenekar, akik a Buffalo Tom néven futnak. Őszintén szólva nem sokat tudok róluk ezen a feldolgozáson kívül, és bár túrhatnék a wikipédián némi infót róluk, valószínűleg annyira nem is lehet érdekes. Titeket is inkább a zene érdekel gondolom :D Ne tessék meglepődni, akusztikus kávör lesz, no szinti!
Az, hogy a bolygónkon élő férfiak jelentős százaléka szerelmes Zooey Deschanelbe, az alap. Az, hogy én is, az természetes. Az meg, hogy Zooey még énekelni is tud, már nem is meglepetés.
Az ideje nagyobb részét színészkedéssel töltő Deschanel éppen egy forgatáson, a The Go-Getter felvételein találkozott az M. Ward művésznéven futó úriemberrel. A rendező kérésének megfelelően egy közös dallal kellett előállniuk a végefőcímhez. A közös munka alatt derült ki, hogy rendkívül hasonló a zenei ízlésük. Nem sokkal később Zooey átküldte Wardnak a saját dalairól készült házi demókat, amiket eddig nem mert kiadni. Wardnak megtetszettek a dalok és ezzel össze is állt az együttesük.
A She and Him hangzása elsősorban a 60-as évek Beach Boys / Phil Spector dalok hangulatát idézi, de ez a stílus tökéletesen fekszik Deschanel retró-indie megjelenéséhez. A 2008-as Volume One című bemutatkozó albumot a rendkívül fantáziadús nevű, Volume Two követte idén márciusban. Mindkettőt bátran ajánlom, bár elsősorban csak olyanoknak, akik vevők erre a stílusú zenére. Esetleg még azoknak, akik nem bírják ezt a fajta muzsikát, de nagyon oda vannak Zooey-ért!
A mai kávör nóta a (500) Days of Summer című -természetesen- Zooey Deschanel film soundtrackjéről van. A film egyébként nagyon jó és nagyon egyedi, bár nem túl hepiendes, de ez ne riasszon el senkit. A dal eredetijét az utánozhatatlanul jó The Smiths jegyzi, így a She and Him sem próbálta meg leutánozni őket, hanem átültették a nótát a saját hangzásvilágukba.
A Stornoway az egyik oka annak, hogy most ezt a postot olvasod. Nem csak azért, mert a post főszereplőiről van szó, hanem azért is, mert (többek között) az ő "jelenségük" ösztönzött arra, hogy ezt a blogot elindítsam.
Történt ugyanis, hogy pár hónapja (asszem a youtubeon) néztem Jools Holland zenei műsorát, a Latert. Aki ezt nem ismerné, annak elárulom, hogy gyakorlatilag ez a műsor az igényes zenei televíziózás utolsó bástyája. A Squeeze nevű egykori pop formáció billentyűse megcsinálta a világ -szerintem- legjobb formátumát a különböző zenekarok, albumok tévés promótálásához. A stúdió közepén helyezkednek el a kamerák és körülöttük körbe, az aznapi zenekarok. Egymás után játszanak egy-egy dalt, természetesen élőben, majd a kamera fordul egy kicsit és jön a következő banda.
A műsor rangja miatt igen neves előadók szokták tiszteletüket tenni a stúdióban, ezen a bizonyos napon ez még inkább így volt. Ott volt a Foo Fighters, Sting, Jay-Z, Norah Jones és a Stornoway. Hmmm a Stornoway? Várjál már, hát azok meg ki a fenék? Épp ez a lényeg. A Stornoway egy tökéletesen amatőr zenekar a BBC stúdiójában, négy másik olyan előadó mellett, akiknek több Grammy-díjuk van együttesen, mint ahány tagja van ennek az ismeretlen bandának.
A Stornoway egy alternatív/indie/folk/pop zenekar Oxfordból. Helyi, félamatőr zenészek szárnypróbálgatásának indult, és azóta egyre ívelnek felfelé. A nem is annyira legenda szerint, amikor első demo felvételük megjelent a helyi rádiókban, akkor egy Tim Bearder nevű műsorvezetőnek annyira megtetszett a zenekar, hogy reggeli műsorában egy órán keresztül csak Stornoway nótákat játszott. Főnökeitől kapott érte egy jófajta kétnapos felfüggesztést, de talán egy-két korsó sört is a zenekartól. 2009 nyara már a fesztivál-szezon jegyében telt el, ahol egyre több rajongót gyűjtöttek. Igazából érthető a dolog. Kifejezetten dallamos, vidám, szórakoztató zenét játszanak, mindenkinek szimpatikusak, és a szőke dobos srác kamaszos bájaitól még a legelvakultabb Pattinson-rajongó tinilány arca is kipirulna.
És így jutunk el az említett tévéműsorig. Aki (hozzám hasonlóan) először látta ott a fiúkat, az ránézésre csak annyi különbséget láthatott, hogy kicsit ütött-kopottak a hangszereik, gyanúsan sok kitűzőt aggattak a vélhetően turkált ruháikra, de az előadásuk volt annyira szórakoztató mint bármelyik világsztáré, és tulajdonképpen Nate Mendel a Foo Fightersből is ugyanilyen kockás flanel ingeket hord.
(a Stornoway azóta megjelentette bemutatkozó albumát Beachcomber's Windoswill címmel, idei koncertturnéjuk végállomása pedig a Sheperd's Bush Empire, ha jól láttam a myspace-ükön.)
Hogy ebből kinek mi a tanulság, azt meg lehet írni kommentben, miközben hallgatjátok a zenét :-)
Az ideje nagyobb részét színészkedéssel töltő Deschanel éppen egy forgatáson, a